Negyedik fejezet, amelyben megtudjuk, hogy a Napnak is van sötétebb oldala

A föld izzó hópelyheknek látszik ott, olyan ragyogó, és bár hihetetlen, mégsem tudnám megmondani, hogy miután a ládám visszahullott, vajon felemelkedtem vagy leereszkedtem a Napra. Csupán arra emlékszem, hogy miután földet értem, könnyedén jártam a felszínen, a talajt mindig csak egy ponton érintve, és néha úgy bukfenceztem rajta, mint valami golyó, és semmivel sem volt kényelmetlenebb a fejemen haladnom, mint a lábamon.

Habár egyszer a lábam az égnek meredt, és a vállam érte a földet, éppolyan természetesnek találtam ezt a helyzetet, mint amikor a lábam állt a talajnak, és a vállam az égnek. Bármelyik testrészemre helyezkedtem, a hasamra, hátamra, egyik könyökömre vagy éppen a fülemre, éppúgy megálltam rajta. Tudtam, hogy a Nap olyan világ, amelyiknek nincs közepe, és mivel nagyon messze kerültem a mi világunk hatókörétől, és az összes többiétől is, melyek mellett utam során elhaladtam, lehetetlen volt, hogy még mindig súlyos legyek, hiszen a súly nem más, mint a centrum vonzása a maga hatókörében.  

    Súly és gravitáció: egyrészt ismét láthatjuk, hogy már Newton előtt felismerték a gravitáció lényegét, másrészt magyarázatot kapunk itt, hogy a Napba érve a becsapódás ereje miért nem ölte meg Dyrconát. 

Megilletődöttség vett erőt rajtam, amiért ezen a fényes mezőn hagyom lábnyomomat, ezt a tiszteletet az győzte le, hogy nagyon is vágytam folytatni utamat. Szégyenkeztem, amiért a napon járok. Meghökkent testem szememre bízta volna magát, de tekintetemnek nem adott támaszt ez az átlátszó talaj, hanem a mélyébe hatolt, így akaratom ellenére ösztönöm vette át az irányítást gondolkodásom felett, és egyenesen a fény feneketlen mélységébe sietett. Értelmem lassanként átvette az irányítást ösztöneim felett; már bátran és remegés nélkül lépkedtem a síkon, olyan büszkén, hogy ha az emberek láthattak volna a maguk világából, bizonyára egy nagy Istennek vélnek, aki a felhőkön vonul.

Miután, azt hiszem, két hétig mentem, a Nap olyan részére értem, amely kevésbé ragyogó, mint a magam mögött hagyott út. A sötétebb terület olyan boldogságot ébresztett bennem, ami teljesen betöltött, azért, gondoltam, mivel örömöm forrása kétségkívül az a titkos rokonszenv lehetett, amit lényem átlátszatlansága megőrzött. Ez a tudat egyáltalán nem tartott vissza attól, hogy folytassam vállalkozásomat, habár azokhoz kezdtem hasonlítani, akik, bár elhatározzák, hogy nem alszanak sokáig, és ezért megparancsolják szolgáiknak, hogy tépjék ki őket az álom karmaiból, mégis haragra gyúlnak, amint felébresztik őket.

Hasonlóképpen, a testem elhomályosodott, ahogyan a sötétebb tartományokba jutottam, ezzel együtt újból magára vette azokat a gyengeségeket, amelyek az anyag gyarlóságával járnak: egyre fáradtabb és álmosabb lettem. Ezen édes bágyadtság, mivel a közelgő álom csikland minket, érzékeimnek mégis annyi örömöt okozott, hogy a gyönyörűségtől megnyerve arra késztette lelkemet, hogy vidáman üdvözölje a zsarnokot, mi szolgáit megkötötte; mivel az álom, napjaink felének ez az ősi kényura, aki vénsége miatt nem állhatja a fényt vagy ájulás nélkül nem is tekinthet a világosságra, kénytelen volt elhagyni engem, amíg a Nap ragyogó birtokain jártam, és már jött is, megragadott, ahogy az árnyékos oldalra értem, ahol visszanyerte felettem az uralmat, rabságába vetett, elzárta szemeimet, esküdt ellenségeit, szemhéjam boltozata alá; és attól tartva, hogy a többi érzékem megzavarva a hódítás békéjét, éppúgy elárulja őt is, ahogy engem elárultak, azokat is ágyukhoz láncolta.

Mindez két szóval annyit tesz, hogy lefeküdtem a homokra és elaludtam.

A mező, ahol lefeküdtem, olyan kopár volt, hogy tekintetem, bármilyen messzeségbe is vetettem, egyetlen bokorral sem találkozott; és mégis, ahogy felébredtem, egy fa alatt találtam magamat, ami olyan magasra nőtt, hogy mellette még a leghatalmasabb cédrusok is csak fűszálaknak tűntek volna. Törzse tömör arany, ágai ezüstből voltak, levelei pedig smaragdok, amelyek nemes ragyogózöld felszíne tükrözte a körülöttük lógó gyümölcsök képét. De ítéljék meg önök, hogy vajon a gyümölcsök bármiben mögötte maradtak-e a leveleknek! Egy-egy hatalmas karbunkulus skarlátvöröse ragyogott mindegyik gyümölcs oldalán, a másik oldal pedig vagy krizolit, vagy aranyló borostyánkő, a nyíló virágok mindegyike egy-egy jókora gyémánt rózsa, a rügyek meg hosszúkás igazgyöngyök.

Egy rendkívül szép tollazatú csalogány ült a fa leghegyében, a szemet énekével arra kényszeríttette, vallja meg a fülnek, hogy ez a madár nagyon is méltó a magas trónra, melyet elfoglalt.  

Sokáig lenyűgözve álltam ott, nem tudtam betelni a látvánnyal. Ahogy gondolataimat teljesen betöltötte mindez a gyönyörűség, a gyümölcsök közül egy különösen szép gránátalma, melynek a húsa hatalmas rubinok garmada volt, a koronáját megmozdította, majd kinyújtotta, mintha nyaka nőne, majd láttam, ahogy valami fehér gyöngyözött ezen a nyakon, ami hol behúzódott, hol előre domborodott, növekedett és visszahúzódott, míg végül egy mellszobor-szerű arc, immár húsból, nézett vissza rám.

Ez a kis mellszobor kerekded formában végződött övtájékon, azaz az alteste még mindig alma volt. De tovább nyúlt, és lassanként két lábra vált szét alul, azok pedig elágaztak öt lábujjra. Így emberi alakot öltve a gránátalma levált a kocsányról, és egy gyengéd rázkódással egyenesen a lábam elé vetette magát. Valóban, bevallom, ahogy láttam magam előtt büszkén menetelni ezt az értelmes almát, ezt az aprócska törpét, aki nem volt nagyobb egy hüvelyknél, de mégis elegendően erős ahhoz, hogy megteremtse saját magát, csodálat fogott el.  

 - Emberi állat – szólított meg (azon az ősi nyelven, amiről már szóltam), - miután alaposan megfigyeltelek az ág magasából, ahol függtem, arra jutottam a vonásaidat olvasva, hogy te nem ebből a világból származol. Így hát lejöttem hozzád, hogy megtudakoljam az igazságot.

Amint kielégítettem a kíváncsiságát mindarról, amit kérdezett…(Itt a szövegben egy kihagyást találunk, valószínűleg a szerkesztők húzták meg, mivel a szöveg túlságosan merész lehetett, vagy Cyrano nagyon elragadtatta magát a filozófiában.)

 - Könyörgöm, - szóltam hozzá, - most már árulja el, hogy önök kicsodák! Mert mindaz, amit eddig láttam, olyannyira tüneményes, hogy sosem találhatom ki az okát, hacsak fel nem fedi előttem. Hogyan! egy hatalmas fa, színtiszta aranyból, melynek a levelei smaragdok, virágai gyémántok, bimbói gyöngyök, és mindezek között a gyümölcsei tetszésük szerint emberré válhatnak egy szempillantás alatt! Be kell ismernem, hogy az értelmem nem képes felfogni ekkora csodát.

Ezen felkiáltás után vártam válaszát: - Ne vegye rossz néven, - felelte, - ha az ezen fát alkotó nép királyaként előbb őket szólítom, hogy kövessenek.

Miután ezt mondta, úgy láttam, hogy magába húzódik. Nem tudom, vajon akaratának belső ruróival érte-e el, hogy mozdulatlanná válva is rávegye valamennyi gyümölcsöt, valamennyi virág, valamennyi levél és ág, végül a teljes fa apró emberekre, részeire  hullott szét, látó, érző és járó emberkék, akik mintha a születésük napját ünnepelnék már a világrajövetelük pillanatában, táncba fogtak körülöttem.  

Csupán a csalogány maradt a régi alakjában, nem változott át, hanem a csöppnyi fenség vállára telepedett, ahol olyan bánatosan és szerelmesen énekelte dalát, úgy meglágyította hangjának elhaló édességével a társaság valamennyi tagját, még a herceget is, hogy azoknak könnyek peregtek az arcán.

A kíváncsiságom győzött, így, hogy megtudjam, honnan jöt ez a madár, és nem foghattam vissza a nyelvemet:

 - Uram, - böktem ki, a királyhoz intézve szavaimat, - ha nem kellemetlen Felségednek, kérem, árulja el, miért van az, hogy ennyi minden átváltozott, de egyedül ez a csalogány megtartotta alakját?

Ez a kis herceg olyan figyelmesen hallgatott, ami egyből elárulta, milyen jó a természete; és amikor megértette kíváncsiságom okát, így felelt:

 - A csalogány azért nem váltott alakot, ahogy mi, mert nem képes rá. Ő egy valódi madár, nem más, mint aminek látszik. De haladjunk a sötétebb területek felé, és út közben elmesélem önnek, hogy ki vagyok, és elmondom a csalogány történetét is.

Alig mutathattam ki hálámat, amivel ajánlatát fogadtam, máris könnyedén a vállamra ugrott. Lábujjhegyre emelkedve száját a fülemhez közelítette, és hol a hajamban egyensúlyozott, hol pedig csigába húzta saját magát.

 - Hitemre! – mondta, - bocsásson meg szegény személyemnek, mert máris kifulladtam. Egy ilyen csöppnyi testben a tüdőm összeszorul, ezért a hangom olyan gyönge, hogy fájdalmasan nehéz érthetően szólnom, ezért jobb, ha a csalogány maga regéli el. Hagyjuk, hadd daloljon, ha úgy akarja! Legalább az az öröm is megadatik nekünk, hogy muzsikával hallhatjuk a történetét!

    Csiga: középkori kínzóeszköz, amit a hadseregben még használtak. A delikvens kezeit összekötötték, majd egy emelőszerkezettel a magasba rántották, végül hagyták visszazuhanni a földre. 

Azt feleltem erre, hogy még nem szoktam hozzá a madárnyelv értéséhez, hogy egy filozófus, akivel a Napba emelkedésem során találkoztam, már megmutatta nekem annak általános alapjait valóban, hogyan értethetjük meg magunkat az állatokkal, de ez bizony még nem elegendő ahhoz, hogy minden szót megértsek, vagy hogy felfogjak minden finomságot, mik egy ilyen kalandban megmutatkoznak.

  - Nos, – mondta, - mivel így akarod, hát megfosztod füleidet a csalogány varázslatos énekétől, és még mindazoktól a kalandoktól is, miket én nem mesélhetek el, mivel magam sem ismerem azokat. Kénytelen leszel annyival beérni mutatóba, amit magam is tudok. Utunk túl rövid, mert csak visszakísérem őt, így nem engedi tovább fonnom a történetem fonalát.

Ahogy ezt elmondta, leugrott a vállamról, kézen fogta apró népét, és táncba vezette őket, olyan forgásba, mit képtelen vagyok leírni, mivel még hasonlót sem láttam soha.

De hallgassák csak, földi népek, rá nem vehetem önöket arra, hogy higgyenek nekem, mert abban a világban, ahol a csodák mind természetes okokból erednek, ez mégis csodaszámba megy! Ahogy ezek az emberkék táncba fogtak, én is éreztem magamban a felindultságukat, és a magam felindultságát bennük átéltem. Nem állhattam meg, hogy egy helyben állva nézzem őket, magával ragadott, mint valami örvény, ugyanaz az elevenség és izgatottság járta át testem minden porcikáját, és az öröm ugyanúgy kiült az arcomra, ahogy mozdulataink egymásba folytak.

Ahogy a táncosok egyre közelebb húzódtak, és szűkült a kör, mozdulataik gyorsabbak lettek, és szinte észrevehetetlen, gyors dobogássá vált: úgy tűnt, mintha a balett egy gigászi alakot hozna létre; mivel ahogy mozdulataik egyre gyorsultak és közeledtek, úgy összekeveredtek, hogy már semmi mást nem láttam, mint egy fényes és szinte átlátszó kolosszust, szemeim követték, ahogy egyik a másik után egyesült vele.

Ettől a pillanattól már nem tudtam megkülönböztetni a tömeg mozdulatainak sokféleségét, oly gyorsan változott, és ez a sokszínűség egyre szűkült, ahogy a központhoz közeledtek, minden egyes örvény egyre kisebb helyre szorult, így szemem már nem követhette őket. Úgy hiszem, hogy még inkább közeledhettek az egyes részek, mivel ez az emberi tömeg, mi előbb még aránytalannak tűnt, lassanként egy ifjút formázott, nagyjából középtermetűt, tagjai pedig arányos szimmetriába rendeződtek, amiben az volt a leginkább csodálatos, hogy a részek egy szempillantás alatt vették  fel ennek a mikrokozmosznak alakját.

Néhányan a legfürgébb kis táncosaink közül felszökelltek a magasba, hogy a fejet hozzák létre; a forróbb és finomabb emberkék a szívet alkották, a tömegesebbek pedig nem mást, mint a csontokat, húst és a zsírt teremtették meg magukból.

Ahogy ez a szép, magas ifjú teljesen elkészült, habár felépülése olyan sebes volt, hogy alig hagyott időt megfigyelnem az alkotás szakaszait, láttam, ahogy belép a szájon át a király, akinek népe ezt a káoszt keltette. Pontosabban úgy érzékeltem, hogy a test lélegzete az, ami bevonta a testbe. Az aprónép kialakította tömeg ez előtt nem mutatott semmiféle életjelet, de ahogy magába nyelte kicsinyke királyát, már egyetlen egy lénynek tűnt. Egy darabig csak nézett engem, majd, miután megbékélt a látvánnyal, hozzám lépett, megsimított és a kezét nyújtotta:

    Vesd össze: „a mi húsunk, vérünk, szellemünk talán kis állatok szövedéke csupán, melyek egymást erősítve mozgásukkal minket is mozgatnak és miközben vakon követik akaratunkat, mely őket is irányítja, tulajdonképpen ők irányítanak minket, és ők hozzák létre együttesen azt a tevékenységet, amelyet Életnek nevezünk.” (Holdbéli utazás, Szávai Nándor fordítása) Úgy jegyezzük, hogy Jan Swammerdam holland biológus 1658-ban látott először vörösvértesteket, és Robert Hooke pedig az 1660-as évek elején csodálkozott rá a parafa szerkezetére: jé, cellula (sejt)! Arisztotelész már húsz évszázaddal korábban megfigyelte, hogyan fejlődik a keltetett tojában a csirkeembrió (lásd alább). FELTÉTELEZÉSEM szerint Cyrano (talán Rohault segítségével) hasonló megfigyeléseket tett, és ezek alapján megsejtette az élő rendszer celluláris felépítését, illetve az arisztotelészi (helyesen leírt) epigenetikus fejlődés és a (hibás, de elterjedt) preformáció tana közötti öszvér-hipotézist kínál a kis emberekből összeálló óriás megalkotásával. (A katolikusok hite szerint az embrióba beleszáll a lélek; arisztotelészi hagyományok szerint a negyvenedik terhességi napon. Az ennél korábban indukált vetélést az Egyház elítélte, de nem tekintette gyilkosságnak a XIX. század közepéig. Más keresztény gondolkodók a mellett érveltek, hogy a születéskor, az első lélegzetvétel idején száll a racionális/halhatatlan lélek az emberbe. A vegetatív lélek már a fogantatáskor szükséges a magzat fejlődéséhez.)

 - Most már elmondhatom neked mindazokat a dolgokat, miket olyannyira hallani vágysz, a nélkül, hogy kárt tennék a tüdőm finom szerkezetében, - szólt hozzám, - de jobb, ha előbb felfedem előtted a származásunk rejtett titkait. Tudd meg hát, hogy mi bennszülött állatok vagyunk, a Nap fényes feléről származunk. Leginkább azzal foglaljuk el magunkat, hogy vándorlunk ezen a hatalmas világban, ez a leginkább hasznos tevékenységünk. Kíváncsian figyeljük a népek erkölcseit, a különböző éghajlatokon élők szellemét, és mindazon dolgok természetét, ami méltó lehet figyelmünkre, és mindezen megfigyelésekből biztos tudományt hozunk létre.

Nos, így láthatod, hogy csatlósaimmal, a vezetésem alatt, hogyan utaztunk, és hogy alaposabban megfigyelhessünk mindent, nem a testünk azon alakjában vándoroltunk, amit a te érzékeid nem képesek felfogni, és amelynek finomsága túl gyors haladásra bírt volna bennünket. Hanem madarakká változtunk, alattvalóim parancsomra sasokká lettek, és hogy el ne unják magukat, én csalogánnyá váltam, hogy a zene varázsával megédesítsem munkájukat. Szárnyalás nélkül is gyors népemmel tarthattam, mivel egyik alattvalóm fejére ültem. Ahogy utunkat róttuk, egy, a sötét régióból származó csalogány útját kereszteztük, aki nagyon megdöbbent, amiért egy sas hatalmába kerülve látott engem (mivel nem vélhetett minket semmi másnak, mint aminek látszottunk), megszánta balsorsomat. Megállítottam népemet, és leereszkedtünk egy fa tetejére, ahol ez az irgalmas madár sóhajtozott. Akkora örömöt szerzett szomorú dalának édessége, hogy úgy határoztam, nem nyitom fel a szemét, csak tovább élvezhessem énekét. Inkább hirtelen kitaláltam egy mesét arról, miféle szerencsétlenségek vetettek annak a sasnak a kezére.  Olyan meglepő fordulatokat szőttem bele, amelyek gondosan fokozták az elragadtatását, és a dallam is pontosan illeszkedett a szöveghez, így a csalogány egészen izgalomba jött. Szerelmünk történetét csivitelve, zenében vallottuk meg egymásnak. 

Még néhány mondat fordítása nem készült el ebből a fejezetből, de mindenképpen publikálni akartam, a 401. születésnapon:-) Pár nap múlva nézz vissza, addigra biztosan meglesz a fejezet vége is!