Theseus Herkulesnek

Hogyan írok én önnek a másik Világból, ó kedves Herkulesem! Nem csodálkozik talán, hogy a Feledés folyamán túl még felidézem barátságunkat, és még őrzöm emlékét  azokon a vidékeken, hol az emberi emlékezet hajótörött? Ah! Úgy vélem, nem. Elég jól ismeri Ön azt a társaságot, ahol egymás megbecsülése összekapcsolta lelkeinket, és tudja, hogy azt a kötést a Halál meg nem oldhatja; és még a megközelíthetetlen Poklok, mik fogva tartanak, sem tarthatnak vissza attól, hogy Önre emeljem tekintetemet. Tudom, hogy remegett és reszketett a haragtól az éj Zsarnoka ellen, kinek zord hatalmát nyögöm, és a nagy Herkules, miután bikákat fosztott meg szarvaiktól, oroszlánokat tépett szét, óriásokat fojtott meg és a vállán hordozta a Világ gépezetét, mit Atlasz nem bírt megtartani, nem olyan férfi, ki félne egy kutya ugatásától, amely börtönöm őre: ez egy olyan Szörnyeteg, melynek csupán három feje van, míg a Hidrának, mit már legyőzött, hét volt, melyekből hét újabb fakadt. Íme, az Egek győzedelmes védelmezője! Jöjjön és arasson végső győzelmet az ellenségein; jöjjön ezen sötét barlangokba, hogy megrabolja magát a Halált a halhatatlanság kiválságától, és elégítse ki végre azt a várakozást, ahogy az egész természetet karjától retteg. Az ön neve tettei nyomán a Föld minden hegyén túl szárnyal egészen az égbolt összes csillagáig: gondoljon hát azokra, kik a Világ közepén sínylődnek, a Föld terhét nyögik azért, mivel az Ön zászlaja alatt küzdöttek. Képzelheti-e Ön, hogy a szerencsétlen Theseus milyen nyomorult állapotba kerülhetett, hogy panaszai nem törhetnek fel a napsütötte tájakra, ő az Elíziumi mezők legbúsabb, legtragikusabb mélyén van; egy villámsújtotta ciprus csonkján ülve nem tudja, vajon segélykérést küldjön-e Önnek, avagy a sírfeliratát? Fülét ostromolják és tekintetét bántják a varjak károgása és a vészmadarak felhőjéből folytonosan zúgó kiáltozás, fejét egy emlékmű fekete márványán nyugtatja, egy rémséges temetőben, mit vérfolyamok ölelnek körül, holttesteket sodorva magukkal, nehézkes mozdulatainak egyetlen ösztökéje csupán a lelkek gyászos sóhaja. Íme hát, legyőzhetetlen Hős: a végzetes próbatétel, mi learatja éveimet, miket az Ön szolgálatában nagyobb dicsőséggel tölthettem volna. De még ha minden szerencsétlen körülmény fájdalmamat növeli is, nemcsak a gonoszság kínoz engem, hanem annak folytonos látványa is. Elmondom hát önnek, hogy a minap (bocsásson meg, ha így szólok egy oly helyen, hol az árnyak töltenek be mindent, hol a vakság honol mindenütt, és a tárgyak örökké a gyász színét viselik magukon), tehát a minap, a legmostohább körülmények szorításában, ahogy csak a kárhozott égöv végzetes tekintete képes, felismertem, kiátkozottan, a Párkák rémséges lakát, akik tekintetüket az én szállásom felé fordították. Már régóta foglalkoztattak ők, az emberi nem gyilkos anyái, kik orsóikon forgatják az emberi akarat legmagasabb szabadságát, és éppen olyan nemtörődömséggel gombolyítják egy dicsőséges Zsarnok életének selymét, mint egy egyszerű pásztor cérnáját. Könyörögtem nekik, könnyeimen át, hogy gyorsabban forgassák éltemet, vagy tépjék el fonalát; és mivel a Halál félelme inkább kínzott, mint maga a Halál, azért esedeztem jóságukat kérve, kíméljenek meg százezertől egyetlen egy halállal. De kiolvashattam szemükből, hogy esdeklésemet máris elutasították. Ez a rémséges kompánia arra kényszerített, hogy elhagyjam lakhelyemet, de hajjaj! egy még iszonyatosabb helyre vetődtem, egy lebegő mocsárba, ahol a végzet százezer könyörtelen vipera irgalmára bízott, kik méregtől égő nyelvükkel orcámra tapadva szívták, fájdalmasan megcsapolták szívemet, és a levegő helyett sziszegésüket lehelhettem be.  Ott láttam a híres Vétkeseket, kik bűneik miatt kínoztattak, hogy az őket emésztő tűzben újjászületve a lángoktól elszenvedjék a fagy elviselhetetlen gyötrelmeit, és a megingathatatlan vad örökkévalóság uralma alatt nem maradt már több létükből, mint a szenvedés képessége. Ott találtam Sysiphust egy hegy ormán, ahogy siratta elszökött szikláját, a Titánt, ahogy feltámadott szüntelen, csak hogy az őt tépő keselyű kielégíthetetlen étvágya újra felfalhassa; Ixion minden fordulatnál kerekét veszíti, Tantalust azok a húsok falják fel, miket ő maga próbál megenni, mindhiába; és a Danaidákat, ahogy szüntelenül hordják a vizet lyukas korsólyukba, mit sosem tölthetnek meg. Egy sűrű bozót volt a közelben, a növények labirintusán át tekintve az alatt láttam az ösztövér Irigységet, tekintetét rémesen földre szegezte, aszott kezei sárgák, sovány combjai reszketők, hasa hátára száradt, lehelete dögletes, bőrét felmarta a forró fekete epe, egy félig megrágott varangyot kihányva-rágódva. Később a Fúriákkal társalogtam, kik olyan állatias módon cselekedtek, hogy inkább a képzeletre bízom leírásukat, nehogy történetem eltérítse Önt, és bátorságát veszítve eme rémségektől, ne siessen megsegítésemre. Ezek az én viszontagságaim, ó nagylelkű Herceg! Mindezek leírása nem arra szolgál, hogy bosszúálló karját segítségemre hívjam, mivel beszennyezném vele a nagy Alkaiosz dicsőségét, ha arra vélném, még szükségét látja szavaimnak, hogy erényesen cselekedjék: abban is bizonyos vagyok, hogy levelem elolvasása lehet oka csupán annak, ha még nem indult neki az útnak, mitől szabadságomat egyedül várhatom; mégsem tudom befejezni írásomat, hiszen hogyan is állíthatnám, ha az egész világ segítségére szorulok, ó, nagy Herkules, hogy szolgálatára áll THESEUS? 

Egyszer Theseus Peirithoosz barátjával ellátogatott Hádész birodalmába, hogy elrabolják Persephonét, és ott csapdába estek. Théseust régi barátja, Herkules hozta ki az alvilágból. Ez a levél egy igazi rejtély, az irodalomtörténészek sehogy sem fejthetik meg jelentését. Azon levelek között jelent meg, melyek kiadását még Cyrano de Bergerac készítette elő. Prévot azon mélázott el, vajon Bergerac mikor, hogyan kerülhetett bajba, hogy ezen a módon kért segítséget egy barátjától. Lacroix inkább arra vélte, hogy egy költői levél, amit Mazarin nevében írt, annak fogsága idején; az államminiszter lenne szerinte Theseus. 

Én csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy a szövegben előkerül egy motívum: a kígyó (pontosabban vipera). Három helyen találtam eddig kígyót Cyrano írásaiban, ez talán időben az első előfordulás, a második a Holdbéli utazás, ahol Illés próféta elmagyarázza, a beleink a hasunkban élő kígyók, Isten büntetésül száműzte őket az ember testébe. A harmadik előfordulás A Nap államai és birodalmai börtöne, ahol Dyrconát a toulouse-i fogsága idején fenyegetik mindenféle csúszómászók.